Reggel, amikor felébredtünk Michael már sehol nem volt. Nem
meglepő, hiszen már fél tíz volt. Ilyenkor már a pályán van, de ezt egy
kispapíron tudatta is velünk: „Elmentem a
pályára, csak az ilyenkor szokásos dolgok. Remélem futam előtt még felkeltek! ;)
Sziasztok, puszi.”
- Na, akkor reggeli, aztán pálya? – túrtam a hajamba
kómásan.
- Okés, csak azt hiszem, letusolok és átöltözök. – nézett
végig magán Nicole. Még mindkettőnkön pizsama volt. Addig, amíg Nicole
megfürdött nagy nehezen eldöntöttem, hogy egy farmer rövidnadrágot és egy
színes trikót veszek fel a futamra. Csoda, de tizenegykor már kint voltunk a
pályán.
Nicolet elbűvölte mind a kemping, mind a lelátók, a rengeteg
ember, a pálya és a paddock is. Amióta az eszemet tudom, imádja a Forma 1-et.
Sose tudtam hova rakni ezt a dolgot, mert Nicole családjából senki nem kedveli
annyira ezt a sportot. Bár az egy szomorú tény, hogy barátnőmet örökbe fogadták
a születése után. Az igazi családjáról semmit nem tud. Néha belegondolok, hogy
milyen szörnyű lehet így élni. A teljes tudatlanság, vagy még talán annál is
rosszabb és mélyebb dolog. Lehet, hogy valakikkel éltél egész életedben, de
egyszer kiderül, hogy te mégse az vagy mint, akinek eddig hitted magad.
Borzalmas. Nicole tizenhat éves korában szembesült a ténnyel. Két héten
keresztül csak sírt, semmivel nem tudtam felvidítani. Aztán elhatározta, hogy
megkeresi az igazi családját, de egy tizenhat évesnek még nem adtak ki régi
iratokat, így nem jutott semmire. De én magamnak megígértem, hogy én nem fogom
feladni és bármi áron, de egyszer kiderítem kinek a rokona is ő. Persze, eddig
én se jutottam semmire. De mint mondtam: nem adom fel! Tudom, hogy egyszer
sikerrel járok!
Épp ezen gondolkodtam, amikor éppen a paddockban
sétálgattunk és néztem mennyire élvezi azt, hogy ott lehet.
- Szóval. Ki lesz a következő, akinek be fogsz mutatni? –
vigyorgott az arcomba, miután elbambultam.
- Sebnek mindenképpen be akarlak. – bólogattam mosolyogva.
- Remek. – mosolygott ő is.
- Csak tudnám hol ez a srác. – néztem körül és akkor
megpillantottam a Red Bull motorhome-ja előtt. – Megvan! – kezdtem el Nicolet
húzni a kis német felé.
- Hé, nyugi! Talán nem kéne így rárontanunk szegényre.
- Nem rontunk rá, nincs bent sehol, szóval csak odarontunk.
– nevettem. – Amúgy meg ne félj, nem emlékszel, hogy az egyik legjobb barátom?
- Hát, de akkor is. – sétált mellettem.
- Nyugi.
- Héj, sziasztok. – köszönt vidáman Sebastian. – Leni. –
ölelt meg.
- Seb ő itt a legjobb barátnőm, Nicole. Nicole ő itt Seb, de
azt hiszem, már tudsz róla mindent. – mutattam be őket nevetve. Kezet fogtak és
két puszival üdvözölték egymást.
- Remélem csak jót mondott. – súgta oda Nicolenak úgy, hogy
én is halljam.
- Nyugi, csak jót. – nevetett fel Nicole.
- Akkor jó! – kapta elő ezer wattos vigyorát Seb. Na, azt
hiszem ez az a bizonyos Seb-vigyor, amibe minden nő (függetlenül attól, hogy
hány éves) azonnal beleszeret.
- Ja, amúgy azt elfelejtetem megemlíteni, hogy szokása becézni
az embereket, ha jókedve van. – mutogattam Sebastianra, aki mintha jól végezte
volna dolgát bőszen bólogatott, bár ez a bólogatás ebben a szituációban valljuk
be elég érdekesen és inkább röhejesnek mutatott.
- Látom, az értelem magas szinten van nálad is. – motyogta
Nicole, mire hangosan felnevettem.
- Én meg úgy látom, jóban leszünk. – vágta rá Sebi is
nevetve.
- Ti? Afelől semmi kétségem. Két őrült. – legyintettem a
kezemmel.
- Te beszélsz? – néztek egyszerre rám.
- Nem szóltam. – emeltem fel magam elé a kezeimet.
- Én is így gondoltam. – vigyorgott megint Seb. – Na, csajok
nekem most mennem kell. Talán még a futam előtt összefutunk. Ha nem, akkor
szurkoljatok nekem! – ölelt meg minket és besétált az energiaital gyárosok
motorhome-jába.
- Meglesz. – vágtuk rá és elindultunk a Mercedes felé.
- Itt mindenki ilyen kedves? – pislogott rám meglepetten
Nicole.
-Alapvetően igen. Sokan gondolják, hogy úristen, mekkora
sztárok meg ilyenek, de senki nem gondol bele, hogy itt mindenki ugyanolyan
ember. A legtöbb srác szerény körülmények közül jött és nem a hírnév, a pénz és
a bunkóság számít nekik, hanem a boldogság, az egészség és a versenyzés
szeretete. – sétáltunk fel a lépcsőn, mely a csapat fedett hadiszállására
vezetett minket. – De azért itt is vannak kivételek, mint mindenhol.
- Ezt szépen megfogalmaztad. – mosolygott barátnőm.
- Bölcs vagyok. – nevettem fel.
- Rettentően. – nevetett ő is.
- Jó reggelt, csak ideértetek? – puszilt meg minket Michael.
- Képzeld ide, sőt még Sebbel is beszéltünk. – újságoltam el
boldogan.
- Akkor most legyek büszke rátok, hogy életetekben először,
ketten fel tudtatok kelni normális időben? – viccelődött szokásához híven.
- Abszolút. – vágta rá Nicole mellettem.
Néhány mondatot még váltottunk Michaellel, aztán ő is ment a
dolgára, mi pedig a büfében foglaltunk helyet az ablak mellett. Rendeltünk
egy-egy üdítőt és néha kipillantottunk a paddockra, ahol már nagy volt a
nyüzsgés.
- Vicces. Én Sebastiant nem ilyennek vártam. Már mint, oké
mesélted róla, hogy laza és humoros srác. De élőben mégis máshogy viselkedik,
nem úgy, mint a gondolataimban. Azt hittem, hogy sokkal visszahúzódóbb,
ehelyett ideállít elém egy nagydumás és csajozós srác. – magyarázta Nicole.
- Arra gondolsz, hogy ilyen közvetlen? – mosolyogtam rá.
- Igen, ez a legmegfelelőbb szó.
- Mindig is ilyen volt. De amúgy nem az a nagy csajozó. De
egyébként vicces, mert egyébként elsőre mindenkinek az ugrik be róla, hogy
egyáltalán nem az a csajozós figura, neked meg pont a fordítottja. Ha
megismered, rájössz, hogy tényleg nem egy nagy nőcsábász.
- Hát mondjuk, ebben lehet valami, mert téged elég nehéz
felszedni. – nevetett. – De neki még is sikerült.
- Igen, sikerült neki, mondjuk az se most volt. – ráztam meg
a fejem kuncogva.
Visszagondoltam, de régen is volt…
Minden hét éves
koromban kezdődött, illetve már akkor is tartott. Michael már kétszeres
világbajnok volt, én pedig már akkor jártam vele néhány futamra, inkább nyáron
– de persze akkor még anyáék kíséretével.
Kerpen közelében volt
valami verseny, azon a pályán, ahol Michael is versenyzett régen. Meghívták,
hogy ő adja majd át a díjat a nyertesnek. Mivel nem messze laktunk a várostól
nem volt kérdés, hogy elmegyek vele. Ketten mentünk, emlékszem. Már az oda út
is jó hangulatban telt. Amikor megérkeztünk elcsodálkoztam, hogy már velem
egyidős srácok is úgy tapossák gázpedált, mint a nagyok. A célegyenesnél
álltunk. Michael intette le a versenyt, és mint már említettem a győztesnek
járó trófeát is ő adta át. A dobogó tetején egy szőke babaarcú srác állt. Ő volt Seb. Michael átadta neki a díjat, én egy
idős férfi mellett állva figyeltem a díjátadást, ő volt valamelyik akkori
csapat főnöke, azt hiszem. Szóval, ott tartottunk, hogy Sebastian megkapta a
díjat. Az égbe emelte. Enyhe túlzás, de szerintem a díj akkor még majdnem vele
egysúlyú volt – Seb cingár srác volt, na, nem mintha most nem lenne az, de
régen tényleg vékony volt – és a sapka fején nagyobb volt, mint a kobakja.
Csináltak néhány fényképet és úgy látszott az ifjú és az „öreg” német jól
megértik egymást. Michael nem tétovázott, odajött, hogy bemutathassa nekem a
srácot. Hamar kiderült, hogy Sebastian csak pár hónappal idősebb nálam, így mi
is jól elvoltunk, amíg a nagybátyám és pár nagy ember néhány srác – köztük Seb
– jövőjét ecsetelte a sátor másik felében. Mi addig gyerek módjára elkezdtünk
beszélgetni az ilyenkor szokványos dolgokról, de persze az is fontos kérdés
volt Sebtől, hogy milyen is Michael unokahúgának lenni. Hihetetlen módon
felnézett rá, jobban, mint bárki más a példaképére. Már akkor látszott rajta,
hogy mennyire tehetséges, határozott versenyző, sose adja fel és kész arra,
hogy egyszer Forma-1-es pilóta legyen. Ezeket a tulajdonságokat Michael már
akkor észlelte így nem volt kérdés, hogy segíti egyengetni a srác útjait.
Így történt, hogy
egyre többet és többet találkozgattunk. Hét éves korunktól kezdve szinte minden
hónapban összefutottunk valamilyen autóversenyen, mert hogy én Michaelt
kísértem, ő pedig Sebastian karrierjét.
Az évek elteltével
egyre jobban megismertem Sebit és egyre jobb barátok is lettünk. Tini korunkra
pedig szinte már kívülről fújtuk egymás életrajzát, vágyait és terveit. Nem
volt kétség, legjobb barátok lettünk és mindent megosztottunk egymással. Ezután
is sokszor eljártam a versenyeire és szurkoltam neki. Michael és Senna után ő
lett a harmadik kedvenc autóversenyzőm.
Aztán bekerült a
Forma-1-be tesztpilótaként és még többet találkoztunk. Akkor még neki se volt
sok dolga, csak ott lenni az edzéseken és a futamokon. Nekem meg aztán tényleg
nem kellett semmit sem csinálnom, hiszen csak Michaelt kísértem, aki ekkor már
leszerelt katonaként harcolt a csatában – úgy értem jelen volt, csak nem a
pályán. Így Sebivel minden versenyhétvége mindennapján összefutottunk.
Végül egy áprilisi
esős szabadedzés utáni este változtatta meg a kapcsolatunkat. Péntek volt,
második edzés után még a paddockban maradtunk, ugyanis az eső odakint ömlött.
Leültünk a BMW-Sauber büféjébe beszélgetni és eszegetni, észre se vettük, hogy
eltelt az idő. Jobbat és többet beszélgettünk, mint szoktunk – és hülyébb
dolgokat taglaltunk, pedig mindig is hülyéskedtünk, de akkor még többet.
- Bocsánat, fiatalok,
de lassan… – sétált mellénk mosolyogva az egyik büfés lány.
- Oh, bocsi, már nyolc
óra. – pattant fel a székről Seb.
- Dehogy, semmi baj. –
mosolygott tovább a lány. Az ajtó felé sétáltunk. – Sziasztok.
- Sziasztok. –
köszöntünk mi is el. Ahogy kiléptünk a motorhome ajtaján megcsapott minket a
hideg és az eső is szakadt még.
- Basszus. – álltam
meg az ajtóban. Rajtam csak egy rövidnadrág volt és egy póló, ugyanis reggel
még meleg volt.
- Hát ez elég basszus.
– nevetett fel Sebi mellettem. Végig nézett rajtunk, de rövid időn belül
megállapította, hogy egy másodperc alatt ronggyá áznánk ebben az időben.
- Egy esernyőt
találtam nektek. Talán a parkolókig kibírja. – nyomott a kezünkbe az előbbi
pultos lány egy ernyőt.
- Oh, köszi. Szerintem
életmentő vagy. – hálálkodtam. A pultos lány ránk mosolygott, majd visszament a
büfébe.
- Igen, tényleg az,
köszönjük. – kiabált neki hátra Seb. – Mert, ha jön az árvíz, lesz valami,
amibe kapaszkodhatsz, ha már úszni úgy sem tudsz. – csipkelődött Seb.
- Ne szemétkedj velem,
Sebastian Vettel!
- Mert mi lesz? –
kérdezte tök komoly arccal, de nem tudtam válaszolni, mert elnevettem magam. –
Húú, most nagyon megijedtem. – súgta a fülembe. Újra kiléptünk az ajtón,
kinyitotta az esernyőt, és megpróbáltunk kijutni a paddockból.
- Hideg van. –
motyogtam és belekaroltam Sebibe, hogy mindketten beférjünk az ernyő alá.
- Igen drága, nem
rövidnadrágba és pólóba kellett volna reggel elindulni.
- Honnan kellett volna
tudnom, hogy ilyen idő lesz?
- Hallottál már
úgynevezett időjárás jelentésről? – vigyorgott.
- Képzeld igen, de azt
nem mondták, hogy mínusz húsz fok lesz estére. – nevettem.
- Kedves leszek, fogd
meg! – nyomta a kezembe a BMW mintával díszített esernyőt.
- Mit csinálsz? –
pislogtam rá. Levette a pulcsiját és a kezembe adta.
- Csak, hogy ne fázz!
– mosolygott.
- Őrült vagy, így meg
te fogsz megfagyni.
- Nem fogok fázni.
- Ugyan már, te
huszonöt fokban is képes vagy hosszú nadrágban és két cipzáras felsőben
flangálni. Vedd vissza! – nyomtam vissza a kezébe.
- Nem érdekel, te
fontosabb vagy, úgyhogy te veszed fel. – nyújtotta megint a kezembe.
- Legyen. – adtam be a
derekam. Vele úgy se lehet vitatkozni, meggyőzni meg pláne nem. Makacs, mint az
öszvér, de az a baj, hogy én is, de most nekem kellett engednem. Ha nem
egyezzek bele évekig ott álltunk volna az esőben és akkor már teljesen
lényegtelen, hogy kin van pulóver és kin nincs. – Köszönöm, aranyos vagy. –
pusziltam meg az arcát, miután felkaptam magamra a pulóverét. Vártam, hogy
tovább menjünk, de nem mozdult. Azt tudtam, hogy nem arra vár, hogy az eső
elmúljon, mert még mindig ömlött. Csak állt és nézett. Zavarban éreztem magam,
amikor a kék szemei már vagy fél perce folyamatosan az enyéimet vizsgálták. Le
akartam hajtani a fejemet, mondván ennek így semmi értelme, mert csak rabul ejt
és nem szeretek senki foglya lenni. Magányos farkas vagyok. Csakhogy, míg az
egyik kezével az esernyőt tartotta, a másikkal az államat simította meg. Már
nem volt se erőm, se kedvem lehajtani a fejemet. Végem volt! Megtörtént az,
amivel már vagy tizenkét éve próbálkozik – reálisan nézve talán csak kettő,
mert hét-nyolc évesen még tényleg nem akarhattunk egymástól semmit.
Elcsábított. Abban a pillanatban azt csinálhatott volna velem, amit akart. És
azt is csinálta. Megcsókolt. És én nem ellenkeztem. Visszacsókoltam és így
indult el minden, ami aztán egy hónap híján két évig tartott…
- Na és hogy sikerült neki elcsábítani? – rántott vissza a
jelenbe Nicole.
- A gyönyörű kék szemeivel. – mosolyogtam el. – Könyörgöm,
soha ne nézz bele mélyen azokba a szemekbe. Csak, ha örökre őt akarod, mert nem
tudsz tőle szabadulni. – motyogtam.
Nem tagadom jól esett újra felidézni a régi emlékeket.
Nicolenak nem igazán meséltem arról még, hogy anno’ hogyan és miképpen jöttünk
össze Sebastiannal. De így, hogy be lettek egymásnak mutatva csak úgy
záporoztak a kérdések.
- És még mindig a szemeinek rabja vagy? – kérdezte
mosolyogva.
- Mint mondtam a szemeibe nem szabad mélyen belenézni, az a
vonzalom iránta tényleg örökre szól. – motyogtam.
- De akkor miért szakítottatok?
- Nem volt olyan tökéletes a kapcsolatunk. Nem vitáztunk,
nem haragudtunk soha egymásra, csak egyszerűen jobbnak láttuk, ha mégis csak
barátok maradunk. – magyaráztam.
- Két év után elég merész vállalkozás.
- Igen, de jól döntöttünk.
- Nem furcsa, hogy mindig találkozol vele?
- A szakítás után egy kicsit az volt, de aztán már nem,
ahogy most se. Olyan, mint régen.
- Azért ez ritka, hogy barátok tudnak maradni azok, akik
szakítanak. – gondolkodott el hangosan Nicole.
- Igen. De örülök, hogy ugyanolyan jóban maradtunk, mert ő
és Felipe a legjobb barátaim. Tudom, hogy ha van valami bajom hozzájuk bármikor
mehetek és ők is ugyanúgy jönnek hozzám. Ugyanúgy, mint mi.
Mire ezt kibeszéltük már közel voltunk a kezdésig, már egy
óra volt. A boxok és a paddock már tele volt szerelőkkel, pilótákkal és híres
emberekkel. A sürgés-forgás nagy volt, és ez a hangulat már nagyon hiányzott. A
hideg rázott az érzéstől, hogy körülöttünk mindenki rohan és, hogy mindenki
extázisban van az év első futama miatt. Köszöntünk Felipének és Sebnek is, majd
visszasiettünk a Mercedeshez. Michael épp a pályán volt, ment pár kört, hogy
megnézze, hol tapad a legjobban a pálya. Ezt ilyenkor - a futam előtt - minden
pilóta megteheti. Nico még nem szállt be az autóba, épp az energiaitalát
szürcsölgette, amikor megérkeztünk.
- Sziasztok. – köszönt mosolyogva.
- Szia, Nico. – mosolyogtunk vissza rá. Még volt egy kis
ideje, elkezdett velünk beszélgetni. Én ilyen nyugodt pilótát nem is tudom,
mikor láttam utoljára. Mindenki megindult a rajtrácsra, mi meg a boxban
foglaltunk helyet.
- Nico olyan nyugodt. – szólaltam meg, amikor nagybátyám
csapattársát mutatták a képernyőn. – Én nem is tudom, hogy lehet ennyire…
- Félig finn, nem?
- De igen.
- Na, akkor meg van oldva. – nevetett fel Nicole.
- Végül is van benne valami. A finnek nyugodt természetűek,
ott van Tommi, Heikki és Mika is… Ja, és Kimi, de az a srác már egy külön
kategória. Ő a nyugalom megtestesítője vagy nem tudom. – nevettem. Norbert Haug
intett, hogy menjünk utána a rajtrácsra, merthogy Michaellel nem találkoztam és
tudja, hogy a nagybátyámnak mennyire fontos az, hogy a futam előtt még
beszéljen velem pár szót.
- Én is menjek? – állt Nicole tanácstalanul a garázsban.
- Persze, gyere! – fogtam meg a kezét. – Imádni fogod, ilyet
nem mindennap élhetsz meg. Hatalmas a nyüzsgés, nagy a feszültség és teli van
szexi szerelőkkel. – tettem hozzá halkan az utolsó szavakat.
- Hiszek neked. – vigyorgott rám.
- Helyes. – kacsintottam rá és Norbertet követve sétáltunk
ki a rajtrácsra, ahol már hemzsegtek a fotósok és riporterek. A pilóták nagyon
nyugodt emberek (legalábbis látszólag), én nem bírnám elviselni, ha az arcomba
nyomnának egy mikrofont meg egy kamerát egy fontos verseny előtt és arról
faggatnának, hogy mit fogok csinálni a rajtnál és mire számítok, ami a verseny
illeti. Persze tudom, hogy ez a legtöbb pilótát is nyomasztja, de muszáj helyt
állniuk ebben a helyzetben is. Végül is a sporthoz amióta világ a világ, azóta
kötődik a kamera és az egész média. Webber mellett sétáltunk el, aki éppen
nyilatkozott. Elég egykedvűen. Szerintem szívesebben beszélgetett volna a
csapatfőnökkel vagy beült volna már az autójába. De nem. Neki nyilatkoznia
kellett. Kicsit sajnáltam őt – pedig őt tényleg csak látásból ismerem – és a
többieket is, akiket nem hagynak békén nyugodtan készülődni.
Nicole nagyon élvezte a sétánkat a rajtrácson. Lenyűgözte,
hogy olyan közel lehet az autókhoz, a gumikhoz, a szerelőkhöz, a csapattagokhoz
és persze a pilótákhoz. Nekem már kicsit megszokott volt a helyzet, de minden
egyes alkalomkor újra és újra elvarázsol ez az egész világ. Minden edzés,
időmérő és verseny más és más, minden ország, város és pálya különböző, a
helyzetek mindig változnak. Sose tudhatod, éppen kivel futsz össze a paddockban
vagy a rajtrácson. És az egyik legfontosabb dolgot még nem is említettem. A
hangulat. A hangulat az, ami egyszerűen pótolhatatlan, utánozhatatlan és hihetetlenül
lenyűgöző minden ember számára. Általában ez az egy dolog, amit a legjobban
hiányolok, ha nem tudok elmenni valamelyik futamra Michaellel és a tévéből kell
néznem. Mert ott lenni és átélni, annyira fantasztikus. És az egész Forma-1 is
egy fantasztikus világ. Egy csoda. Ha akarom, hívhatom egy tündérmesébe illő
országnak, ahol az álmok valóra válnak és minden egyes tárgy ámulatba ejt és
minden ember, akivel találkozol szabályszerűen elvarázsol – még akkor is, ha
nem éppen szimpatikus.
Webber után következett a rajtrácson a nagybátyám. Éppen
Ross Brawnnal beszélgetett, de amikor meglátott minket rögtön intett, hogy
menjünk oda. Néhány fontos információt még megtárgyaltak, aztán megölelt minket
és velünk kezdett beszélgetni. Bár nem vallotta be teljesen őszintén, de én
láttam rajta, hogy izgul. Nem az a fajta izgulás volt, amikor hibát hibára
halmozna az ember, inkább az a fajta, amikor már tényleg alig vársz valamit és
bizonyítani akarsz. Lassan eljött a pillanat, hogy beüljön az autóba, ezért
gyorsan szerencsét kívántunk neki, megöleltük és megpusziltuk.
- Nyugi, ügyes leszel. Mindent bele! – suttogtam a fülébe,
mikor megöleltem.
- Köszi, hugi. – mosolygott. Igaz, hogy csak az unokahúga
vagyok, de sokszor hív egyszerűen huginak, mert könnyen kimondható és rövid,
így általában csak ennyit mond.
El kezdtünk visszasétálni a garázsba Nicolelal, a boxutcához
a bejáró a harmadik rajtrács mellett volt, így Sebihez már nem mentünk el. Bár
ő tipikusan azaz ember, aki nem szereti, ha megzavarják a verseny előtt. Mikor
együtt voltunk sose voltam mellette a rajtrácson. Talán ez az egyik legnagyobb
különbség Michael és közte. Míg a nagybátyám igényli a támogatást, addig Seb
meg van a csendes, zenehallgatós magányában és csak a mérnökével vagy a
csapatfőnökökkel beszélget, olykor a tolakodó riporterekkel.
Nicolelal a garázsban foglaltunk helyet egy-egy széken,
percekkel később, pedig a szerelők ültek le mellénk.
Elindult a felvezető kör, aztán pedig hivatalosan is
kezdetét vette a 2010-es szezon. A rajt Sebnek sikerült a legjobban,
megtartotta a vezető helyet. Webber autója füstölni kezdett és vissza is esett
pár helyet. Michael így eggyel előrébb jutott. Izgultam érte és Sebiért, azt
akartam, hogy mindkettejük számára jól induljon az év. A verseny kétharmadáig
egészen jól ment minden, csakhogy Seb alatt a Renault motor kezdte megadni
magát és a 34. körben Alonso, majd Massa is megelőzték őt. Négy körrel később a
McLarent vezető Hamilton is elhaladt mellette, de Seb végül sikeresen behozta a
Red Bullt a negyedik helyen Nico és Michael előtt.
A verseny után a fiúk elindultak a sajtósukkal az újságírók
és riporterek felé. Elég sokáig adtak interjúkat, Michael majdnem háromnegyed
óra múlva ért vissza. Elment tusolni, mi addig Nicolelal beszélgettünk a
büfében. Nem soká a nagybátyám megérkezett hozzánk néhány papírral a kezében.
Gyorsan átfutotta őket, aztán visszaindultunk a szállodába.
- Hogy érezted magad? – kérdezte Michael Nicoletól.
- Oh, nagyon-nagyon jól. Leírhatatlanul élveztem az egészet
és alig várom a következő futamot. – mondta teljes beleéléssel. Nagyon jó érzés
volt ilyen boldognak látni őt. A szemei csillogtak és még percekig úgy beszélt,
mint egy kisgyerek.
- És ez még csak egy nap volt. A következő helyszínen már
részt veszel mindenen. – mosolyogtam rá.
- Ez lesz életem legszebb és legizgalmasabb éve. –
mosolyodott el.
- Abban biztos vagyok. – bólogattam.