2. rész - Múlt és jelen

Sziasztok. A kommentekre azért nem válaszoltam, mert a dolog, ami a legnagyobb "megdöbbenést" okozta, az ebben a részben teljesen benne van. ;) Kicsit hosszú lett, remélem nem baj. Jó olvasást! :)

Reggel, amikor felébredtünk Michael már sehol nem volt. Nem meglepő, hiszen már fél tíz volt. Ilyenkor már a pályán van, de ezt egy kispapíron tudatta is velünk: „Elmentem a pályára, csak az ilyenkor szokásos dolgok. Remélem futam előtt még felkeltek! ;) Sziasztok, puszi.”

- Na, akkor reggeli, aztán pálya? – túrtam a hajamba kómásan.

- Okés, csak azt hiszem, letusolok és átöltözök. – nézett végig magán Nicole. Még mindkettőnkön pizsama volt. Addig, amíg Nicole megfürdött nagy nehezen eldöntöttem, hogy egy farmer rövidnadrágot és egy színes trikót veszek fel a futamra. Csoda, de tizenegykor már kint voltunk a pályán.

Nicolet elbűvölte mind a kemping, mind a lelátók, a rengeteg ember, a pálya és a paddock is. Amióta az eszemet tudom, imádja a Forma 1-et. Sose tudtam hova rakni ezt a dolgot, mert Nicole családjából senki nem kedveli annyira ezt a sportot. Bár az egy szomorú tény, hogy barátnőmet örökbe fogadták a születése után. Az igazi családjáról semmit nem tud. Néha belegondolok, hogy milyen szörnyű lehet így élni. A teljes tudatlanság, vagy még talán annál is rosszabb és mélyebb dolog. Lehet, hogy valakikkel éltél egész életedben, de egyszer kiderül, hogy te mégse az vagy mint, akinek eddig hitted magad. Borzalmas. Nicole tizenhat éves korában szembesült a ténnyel. Két héten keresztül csak sírt, semmivel nem tudtam felvidítani. Aztán elhatározta, hogy megkeresi az igazi családját, de egy tizenhat évesnek még nem adtak ki régi iratokat, így nem jutott semmire. De én magamnak megígértem, hogy én nem fogom feladni és bármi áron, de egyszer kiderítem kinek a rokona is ő. Persze, eddig én se jutottam semmire. De mint mondtam: nem adom fel! Tudom, hogy egyszer sikerrel járok!

Épp ezen gondolkodtam, amikor éppen a paddockban sétálgattunk és néztem mennyire élvezi azt, hogy ott lehet.

- Szóval. Ki lesz a következő, akinek be fogsz mutatni? – vigyorgott az arcomba, miután elbambultam.

- Sebnek mindenképpen be akarlak. – bólogattam mosolyogva.

- Remek. – mosolygott ő is.

- Csak tudnám hol ez a srác. – néztem körül és akkor megpillantottam a Red Bull motorhome-ja előtt. – Megvan! – kezdtem el Nicolet húzni a kis német felé.

- Hé, nyugi! Talán nem kéne így rárontanunk szegényre.

- Nem rontunk rá, nincs bent sehol, szóval csak odarontunk. – nevettem. – Amúgy meg ne félj, nem emlékszel, hogy az egyik legjobb barátom?

- Hát, de akkor is. – sétált mellettem.

- Nyugi.

- Héj, sziasztok. – köszönt vidáman Sebastian. – Leni. – ölelt meg.

- Seb ő itt a legjobb barátnőm, Nicole. Nicole ő itt Seb, de azt hiszem, már tudsz róla mindent. – mutattam be őket nevetve. Kezet fogtak és két puszival üdvözölték egymást.

- Remélem csak jót mondott. – súgta oda Nicolenak úgy, hogy én is halljam.

- Nyugi, csak jót. – nevetett fel Nicole.

- Akkor jó! – kapta elő ezer wattos vigyorát Seb. Na, azt hiszem ez az a bizonyos Seb-vigyor, amibe minden nő (függetlenül attól, hogy hány éves) azonnal beleszeret.

- Ja, amúgy azt elfelejtetem megemlíteni, hogy szokása becézni az embereket, ha jókedve van. – mutogattam Sebastianra, aki mintha jól végezte volna dolgát bőszen bólogatott, bár ez a bólogatás ebben a szituációban valljuk be elég érdekesen és inkább röhejesnek mutatott.

- Látom, az értelem magas szinten van nálad is. – motyogta Nicole, mire hangosan felnevettem.

- Én meg úgy látom, jóban leszünk. – vágta rá Sebi is nevetve.

- Ti? Afelől semmi kétségem. Két őrült. – legyintettem a kezemmel.

- Te beszélsz? – néztek egyszerre rám.

- Nem szóltam. – emeltem fel magam elé a kezeimet.

- Én is így gondoltam. – vigyorgott megint Seb. – Na, csajok nekem most mennem kell. Talán még a futam előtt összefutunk. Ha nem, akkor szurkoljatok nekem! – ölelt meg minket és besétált az energiaital gyárosok motorhome-jába.

- Meglesz. – vágtuk rá és elindultunk a Mercedes felé.

- Itt mindenki ilyen kedves? – pislogott rám meglepetten Nicole.

-Alapvetően igen. Sokan gondolják, hogy úristen, mekkora sztárok meg ilyenek, de senki nem gondol bele, hogy itt mindenki ugyanolyan ember. A legtöbb srác szerény körülmények közül jött és nem a hírnév, a pénz és a bunkóság számít nekik, hanem a boldogság, az egészség és a versenyzés szeretete. – sétáltunk fel a lépcsőn, mely a csapat fedett hadiszállására vezetett minket. – De azért itt is vannak kivételek, mint mindenhol.

- Ezt szépen megfogalmaztad. – mosolygott barátnőm.

- Bölcs vagyok. – nevettem fel.

- Rettentően. – nevetett ő is.

- Jó reggelt, csak ideértetek? – puszilt meg minket Michael.

- Képzeld ide, sőt még Sebbel is beszéltünk. – újságoltam el boldogan.

- Akkor most legyek büszke rátok, hogy életetekben először, ketten fel tudtatok kelni normális időben? – viccelődött szokásához híven.

- Abszolút. – vágta rá Nicole mellettem.

Néhány mondatot még váltottunk Michaellel, aztán ő is ment a dolgára, mi pedig a büfében foglaltunk helyet az ablak mellett. Rendeltünk egy-egy üdítőt és néha kipillantottunk a paddockra, ahol már nagy volt a nyüzsgés.

- Vicces. Én Sebastiant nem ilyennek vártam. Már mint, oké mesélted róla, hogy laza és humoros srác. De élőben mégis máshogy viselkedik, nem úgy, mint a gondolataimban. Azt hittem, hogy sokkal visszahúzódóbb, ehelyett ideállít elém egy nagydumás és csajozós srác. – magyarázta Nicole.

- Arra gondolsz, hogy ilyen közvetlen? – mosolyogtam rá.

- Igen, ez a legmegfelelőbb szó.

- Mindig is ilyen volt. De amúgy nem az a nagy csajozó. De egyébként vicces, mert egyébként elsőre mindenkinek az ugrik be róla, hogy egyáltalán nem az a csajozós figura, neked meg pont a fordítottja. Ha megismered, rájössz, hogy tényleg nem egy nagy nőcsábász.

- Hát mondjuk, ebben lehet valami, mert téged elég nehéz felszedni. – nevetett. – De neki még is sikerült.

- Igen, sikerült neki, mondjuk az se most volt. – ráztam meg a fejem kuncogva.

Visszagondoltam, de régen is volt…

Minden hét éves koromban kezdődött, illetve már akkor is tartott. Michael már kétszeres világbajnok volt, én pedig már akkor jártam vele néhány futamra, inkább nyáron – de persze akkor még anyáék kíséretével.

Kerpen közelében volt valami verseny, azon a pályán, ahol Michael is versenyzett régen. Meghívták, hogy ő adja majd át a díjat a nyertesnek. Mivel nem messze laktunk a várostól nem volt kérdés, hogy elmegyek vele. Ketten mentünk, emlékszem. Már az oda út is jó hangulatban telt. Amikor megérkeztünk elcsodálkoztam, hogy már velem egyidős srácok is úgy tapossák gázpedált, mint a nagyok. A célegyenesnél álltunk. Michael intette le a versenyt, és mint már említettem a győztesnek járó trófeát is ő adta át. A dobogó tetején egy szőke babaarcú srác állt. Ő volt Seb. Michael átadta neki a díjat, én egy idős férfi mellett állva figyeltem a díjátadást, ő volt valamelyik akkori csapat főnöke, azt hiszem. Szóval, ott tartottunk, hogy Sebastian megkapta a díjat. Az égbe emelte. Enyhe túlzás, de szerintem a díj akkor még majdnem vele egysúlyú volt – Seb cingár srác volt, na, nem mintha most nem lenne az, de régen tényleg vékony volt – és a sapka fején nagyobb volt, mint a kobakja. Csináltak néhány fényképet és úgy látszott az ifjú és az „öreg” német jól megértik egymást. Michael nem tétovázott, odajött, hogy bemutathassa nekem a srácot. Hamar kiderült, hogy Sebastian csak pár hónappal idősebb nálam, így mi is jól elvoltunk, amíg a nagybátyám és pár nagy ember néhány srác – köztük Seb – jövőjét ecsetelte a sátor másik felében. Mi addig gyerek módjára elkezdtünk beszélgetni az ilyenkor szokványos dolgokról, de persze az is fontos kérdés volt Sebtől, hogy milyen is Michael unokahúgának lenni. Hihetetlen módon felnézett rá, jobban, mint bárki más a példaképére. Már akkor látszott rajta, hogy mennyire tehetséges, határozott versenyző, sose adja fel és kész arra, hogy egyszer Forma-1-es pilóta legyen. Ezeket a tulajdonságokat Michael már akkor észlelte így nem volt kérdés, hogy segíti egyengetni a srác útjait.

Így történt, hogy egyre többet és többet találkozgattunk. Hét éves korunktól kezdve szinte minden hónapban összefutottunk valamilyen autóversenyen, mert hogy én Michaelt kísértem, ő pedig Sebastian karrierjét.

Az évek elteltével egyre jobban megismertem Sebit és egyre jobb barátok is lettünk. Tini korunkra pedig szinte már kívülről fújtuk egymás életrajzát, vágyait és terveit. Nem volt kétség, legjobb barátok lettünk és mindent megosztottunk egymással. Ezután is sokszor eljártam a versenyeire és szurkoltam neki. Michael és Senna után ő lett a harmadik kedvenc autóversenyzőm.

Aztán bekerült a Forma-1-be tesztpilótaként és még többet találkoztunk. Akkor még neki se volt sok dolga, csak ott lenni az edzéseken és a futamokon. Nekem meg aztán tényleg nem kellett semmit sem csinálnom, hiszen csak Michaelt kísértem, aki ekkor már leszerelt katonaként harcolt a csatában – úgy értem jelen volt, csak nem a pályán. Így Sebivel minden versenyhétvége mindennapján összefutottunk.

Végül egy áprilisi esős szabadedzés utáni este változtatta meg a kapcsolatunkat. Péntek volt, második edzés után még a paddockban maradtunk, ugyanis az eső odakint ömlött. Leültünk a BMW-Sauber büféjébe beszélgetni és eszegetni, észre se vettük, hogy eltelt az idő. Jobbat és többet beszélgettünk, mint szoktunk – és hülyébb dolgokat taglaltunk, pedig mindig is hülyéskedtünk, de akkor még többet.

- Bocsánat, fiatalok, de lassan… – sétált mellénk mosolyogva az egyik büfés lány.

- Oh, bocsi, már nyolc óra. – pattant fel a székről Seb.

- Dehogy, semmi baj. – mosolygott tovább a lány. Az ajtó felé sétáltunk. – Sziasztok.

- Sziasztok. – köszöntünk mi is el. Ahogy kiléptünk a motorhome ajtaján megcsapott minket a hideg és az eső is szakadt még.

- Basszus. – álltam meg az ajtóban. Rajtam csak egy rövidnadrág volt és egy póló, ugyanis reggel még meleg volt.

- Hát ez elég basszus. – nevetett fel Sebi mellettem. Végig nézett rajtunk, de rövid időn belül megállapította, hogy egy másodperc alatt ronggyá áznánk ebben az időben.

- Egy esernyőt találtam nektek. Talán a parkolókig kibírja. – nyomott a kezünkbe az előbbi pultos lány egy ernyőt.

- Oh, köszi. Szerintem életmentő vagy. – hálálkodtam. A pultos lány ránk mosolygott, majd visszament a büfébe.

- Igen, tényleg az, köszönjük. – kiabált neki hátra Seb. – Mert, ha jön az árvíz, lesz valami, amibe kapaszkodhatsz, ha már úszni úgy sem tudsz. – csipkelődött Seb.

- Ne szemétkedj velem, Sebastian Vettel!

- Mert mi lesz? – kérdezte tök komoly arccal, de nem tudtam válaszolni, mert elnevettem magam. – Húú, most nagyon megijedtem. – súgta a fülembe. Újra kiléptünk az ajtón, kinyitotta az esernyőt, és megpróbáltunk kijutni a paddockból.

- Hideg van. – motyogtam és belekaroltam Sebibe, hogy mindketten beférjünk az ernyő alá.

- Igen drága, nem rövidnadrágba és pólóba kellett volna reggel elindulni.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy ilyen idő lesz?

- Hallottál már úgynevezett időjárás jelentésről? – vigyorgott.

- Képzeld igen, de azt nem mondták, hogy mínusz húsz fok lesz estére. – nevettem.

- Kedves leszek, fogd meg! – nyomta a kezembe a BMW mintával díszített esernyőt.

- Mit csinálsz? – pislogtam rá. Levette a pulcsiját és a kezembe adta.

- Csak, hogy ne fázz! – mosolygott.

- Őrült vagy, így meg te fogsz megfagyni.

- Nem fogok fázni.

- Ugyan már, te huszonöt fokban is képes vagy hosszú nadrágban és két cipzáras felsőben flangálni. Vedd vissza! – nyomtam vissza a kezébe.

- Nem érdekel, te fontosabb vagy, úgyhogy te veszed fel. – nyújtotta megint a kezembe.

- Legyen. – adtam be a derekam. Vele úgy se lehet vitatkozni, meggyőzni meg pláne nem. Makacs, mint az öszvér, de az a baj, hogy én is, de most nekem kellett engednem. Ha nem egyezzek bele évekig ott álltunk volna az esőben és akkor már teljesen lényegtelen, hogy kin van pulóver és kin nincs. – Köszönöm, aranyos vagy. – pusziltam meg az arcát, miután felkaptam magamra a pulóverét. Vártam, hogy tovább menjünk, de nem mozdult. Azt tudtam, hogy nem arra vár, hogy az eső elmúljon, mert még mindig ömlött. Csak állt és nézett. Zavarban éreztem magam, amikor a kék szemei már vagy fél perce folyamatosan az enyéimet vizsgálták. Le akartam hajtani a fejemet, mondván ennek így semmi értelme, mert csak rabul ejt és nem szeretek senki foglya lenni. Magányos farkas vagyok. Csakhogy, míg az egyik kezével az esernyőt tartotta, a másikkal az államat simította meg. Már nem volt se erőm, se kedvem lehajtani a fejemet. Végem volt! Megtörtént az, amivel már vagy tizenkét éve próbálkozik – reálisan nézve talán csak kettő, mert hét-nyolc évesen még tényleg nem akarhattunk egymástól semmit. Elcsábított. Abban a pillanatban azt csinálhatott volna velem, amit akart. És azt is csinálta. Megcsókolt. És én nem ellenkeztem. Visszacsókoltam és így indult el minden, ami aztán egy hónap híján két évig tartott…

- Na és hogy sikerült neki elcsábítani? – rántott vissza a jelenbe Nicole.

- A gyönyörű kék szemeivel. – mosolyogtam el. – Könyörgöm, soha ne nézz bele mélyen azokba a szemekbe. Csak, ha örökre őt akarod, mert nem tudsz tőle szabadulni. – motyogtam.

Nem tagadom jól esett újra felidézni a régi emlékeket. Nicolenak nem igazán meséltem arról még, hogy anno’ hogyan és miképpen jöttünk össze Sebastiannal. De így, hogy be lettek egymásnak mutatva csak úgy záporoztak a kérdések.

- És még mindig a szemeinek rabja vagy? – kérdezte mosolyogva.

- Mint mondtam a szemeibe nem szabad mélyen belenézni, az a vonzalom iránta tényleg örökre szól. – motyogtam.

- De akkor miért szakítottatok?

- Nem volt olyan tökéletes a kapcsolatunk. Nem vitáztunk, nem haragudtunk soha egymásra, csak egyszerűen jobbnak láttuk, ha mégis csak barátok maradunk. – magyaráztam.

- Két év után elég merész vállalkozás.

- Igen, de jól döntöttünk.

- Nem furcsa, hogy mindig találkozol vele?

- A szakítás után egy kicsit az volt, de aztán már nem, ahogy most se. Olyan, mint régen.

- Azért ez ritka, hogy barátok tudnak maradni azok, akik szakítanak. – gondolkodott el hangosan Nicole.

- Igen. De örülök, hogy ugyanolyan jóban maradtunk, mert ő és Felipe a legjobb barátaim. Tudom, hogy ha van valami bajom hozzájuk bármikor mehetek és ők is ugyanúgy jönnek hozzám. Ugyanúgy, mint mi.

Mire ezt kibeszéltük már közel voltunk a kezdésig, már egy óra volt. A boxok és a paddock már tele volt szerelőkkel, pilótákkal és híres emberekkel. A sürgés-forgás nagy volt, és ez a hangulat már nagyon hiányzott. A hideg rázott az érzéstől, hogy körülöttünk mindenki rohan és, hogy mindenki extázisban van az év első futama miatt. Köszöntünk Felipének és Sebnek is, majd visszasiettünk a Mercedeshez. Michael épp a pályán volt, ment pár kört, hogy megnézze, hol tapad a legjobban a pálya. Ezt ilyenkor - a futam előtt - minden pilóta megteheti. Nico még nem szállt be az autóba, épp az energiaitalát szürcsölgette, amikor megérkeztünk.

- Sziasztok. – köszönt mosolyogva.

- Szia, Nico. – mosolyogtunk vissza rá. Még volt egy kis ideje, elkezdett velünk beszélgetni. Én ilyen nyugodt pilótát nem is tudom, mikor láttam utoljára. Mindenki megindult a rajtrácsra, mi meg a boxban foglaltunk helyet.

- Nico olyan nyugodt. – szólaltam meg, amikor nagybátyám csapattársát mutatták a képernyőn. – Én nem is tudom, hogy lehet ennyire…

- Félig finn, nem?

- De igen.

- Na, akkor meg van oldva. – nevetett fel Nicole.

- Végül is van benne valami. A finnek nyugodt természetűek, ott van Tommi, Heikki és Mika is… Ja, és Kimi, de az a srác már egy külön kategória. Ő a nyugalom megtestesítője vagy nem tudom. – nevettem. Norbert Haug intett, hogy menjünk utána a rajtrácsra, merthogy Michaellel nem találkoztam és tudja, hogy a nagybátyámnak mennyire fontos az, hogy a futam előtt még beszéljen velem pár szót.

- Én is menjek? – állt Nicole tanácstalanul a garázsban.

- Persze, gyere! – fogtam meg a kezét. – Imádni fogod, ilyet nem mindennap élhetsz meg. Hatalmas a nyüzsgés, nagy a feszültség és teli van szexi szerelőkkel. – tettem hozzá halkan az utolsó szavakat.

- Hiszek neked. – vigyorgott rám.

- Helyes. – kacsintottam rá és Norbertet követve sétáltunk ki a rajtrácsra, ahol már hemzsegtek a fotósok és riporterek. A pilóták nagyon nyugodt emberek (legalábbis látszólag), én nem bírnám elviselni, ha az arcomba nyomnának egy mikrofont meg egy kamerát egy fontos verseny előtt és arról faggatnának, hogy mit fogok csinálni a rajtnál és mire számítok, ami a verseny illeti. Persze tudom, hogy ez a legtöbb pilótát is nyomasztja, de muszáj helyt állniuk ebben a helyzetben is. Végül is a sporthoz amióta világ a világ, azóta kötődik a kamera és az egész média. Webber mellett sétáltunk el, aki éppen nyilatkozott. Elég egykedvűen. Szerintem szívesebben beszélgetett volna a csapatfőnökkel vagy beült volna már az autójába. De nem. Neki nyilatkoznia kellett. Kicsit sajnáltam őt – pedig őt tényleg csak látásból ismerem – és a többieket is, akiket nem hagynak békén nyugodtan készülődni.

Nicole nagyon élvezte a sétánkat a rajtrácson. Lenyűgözte, hogy olyan közel lehet az autókhoz, a gumikhoz, a szerelőkhöz, a csapattagokhoz és persze a pilótákhoz. Nekem már kicsit megszokott volt a helyzet, de minden egyes alkalomkor újra és újra elvarázsol ez az egész világ. Minden edzés, időmérő és verseny más és más, minden ország, város és pálya különböző, a helyzetek mindig változnak. Sose tudhatod, éppen kivel futsz össze a paddockban vagy a rajtrácson. És az egyik legfontosabb dolgot még nem is említettem. A hangulat. A hangulat az, ami egyszerűen pótolhatatlan, utánozhatatlan és hihetetlenül lenyűgöző minden ember számára. Általában ez az egy dolog, amit a legjobban hiányolok, ha nem tudok elmenni valamelyik futamra Michaellel és a tévéből kell néznem. Mert ott lenni és átélni, annyira fantasztikus. És az egész Forma-1 is egy fantasztikus világ. Egy csoda. Ha akarom, hívhatom egy tündérmesébe illő országnak, ahol az álmok valóra válnak és minden egyes tárgy ámulatba ejt és minden ember, akivel találkozol szabályszerűen elvarázsol – még akkor is, ha nem éppen szimpatikus.

Webber után következett a rajtrácson a nagybátyám. Éppen Ross Brawnnal beszélgetett, de amikor meglátott minket rögtön intett, hogy menjünk oda. Néhány fontos információt még megtárgyaltak, aztán megölelt minket és velünk kezdett beszélgetni. Bár nem vallotta be teljesen őszintén, de én láttam rajta, hogy izgul. Nem az a fajta izgulás volt, amikor hibát hibára halmozna az ember, inkább az a fajta, amikor már tényleg alig vársz valamit és bizonyítani akarsz. Lassan eljött a pillanat, hogy beüljön az autóba, ezért gyorsan szerencsét kívántunk neki, megöleltük és megpusziltuk.

- Nyugi, ügyes leszel. Mindent bele! – suttogtam a fülébe, mikor megöleltem.

- Köszi, hugi. – mosolygott. Igaz, hogy csak az unokahúga vagyok, de sokszor hív egyszerűen huginak, mert könnyen kimondható és rövid, így általában csak ennyit mond.

El kezdtünk visszasétálni a garázsba Nicolelal, a boxutcához a bejáró a harmadik rajtrács mellett volt, így Sebihez már nem mentünk el. Bár ő tipikusan azaz ember, aki nem szereti, ha megzavarják a verseny előtt. Mikor együtt voltunk sose voltam mellette a rajtrácson. Talán ez az egyik legnagyobb különbség Michael és közte. Míg a nagybátyám igényli a támogatást, addig Seb meg van a csendes, zenehallgatós magányában és csak a mérnökével vagy a csapatfőnökökkel beszélget, olykor a tolakodó riporterekkel.

Nicolelal a garázsban foglaltunk helyet egy-egy széken, percekkel később, pedig a szerelők ültek le mellénk.

Elindult a felvezető kör, aztán pedig hivatalosan is kezdetét vette a 2010-es szezon. A rajt Sebnek sikerült a legjobban, megtartotta a vezető helyet. Webber autója füstölni kezdett és vissza is esett pár helyet. Michael így eggyel előrébb jutott. Izgultam érte és Sebiért, azt akartam, hogy mindkettejük számára jól induljon az év. A verseny kétharmadáig egészen jól ment minden, csakhogy Seb alatt a Renault motor kezdte megadni magát és a 34. körben Alonso, majd Massa is megelőzték őt. Négy körrel később a McLarent vezető Hamilton is elhaladt mellette, de Seb végül sikeresen behozta a Red Bullt a negyedik helyen Nico és Michael előtt.  

A verseny után a fiúk elindultak a sajtósukkal az újságírók és riporterek felé. Elég sokáig adtak interjúkat, Michael majdnem háromnegyed óra múlva ért vissza. Elment tusolni, mi addig Nicolelal beszélgettünk a büfében. Nem soká a nagybátyám megérkezett hozzánk néhány papírral a kezében. Gyorsan átfutotta őket, aztán visszaindultunk a szállodába.

- Hogy érezted magad? – kérdezte Michael Nicoletól.

- Oh, nagyon-nagyon jól. Leírhatatlanul élveztem az egészet és alig várom a következő futamot. – mondta teljes beleéléssel. Nagyon jó érzés volt ilyen boldognak látni őt. A szemei csillogtak és még percekig úgy beszélt, mint egy kisgyerek.

- És ez még csak egy nap volt. A következő helyszínen már részt veszel mindenen. – mosolyogtam rá.

- Ez lesz életem legszebb és legizgalmasabb éve. – mosolyodott el.

- Abban biztos vagyok. – bólogattam.